Az együttes

Felállsz / És megmondják / Hova kell menned / Ha ott vagy azt is hallhatod / Hogy mit kell gondolnod / Kösz Ez már megint / Egy isteni nap volt / Nem mondasz semmit / És senki nem kérdez / Hogy mégis mit akarsz? /… / Ordíts! / Amíg önmagad nem leszel / Ordíts! / És ha ez az utolsó / Ordíts! / Akkor is ha fáj / Ordíts ahogy csak bírsz (Részlet a Schrei!-ból)

A dalaik felráznak, és minden, amit eddig halottunk halovány múltnak tűnik. A hangjuk valóságos rengést okoz, és egyszerűen megtörténik – a zenekar ereje és markáns kisugárzása fogva tart. Manapság, mikor néhány fiatal együttes a szövegeiben közhelyeket használ, és miközben megpróbál valamit elmondani, leplezetlenül használ hangzatos, ámde értelmezhetetlen kitételeket, a TOKIO HOTEL bemutatja a saját, letisztult hangzását: intelligens, elgondolkodtató szövegek – elcsépelt anekdoták nélkül – energiával telített, modern rockhangzás és magával ragadó karizma. Elérkezett az idő, hogy a Tokio Hotelt bemutassuk a nagyközönségnek…

Bár a zenekar tagjai csupán 15-18 évesek, a zene évek óta az életükhöz tartozik. Az énekes és szövegíró Bill (15) kilencéves kora óta énekel és ír, az ikertestvére Tom 6 éve gitározik. Az ikrek együtt ismerték meg a zene szeretetét, és azóta együtt járnak ezen az úton. Ha Bill is van az előtérben az ének és szövegek iránti szeretete miatt, a színpadon is ott áll a háta mögött a testvére Tom, akinek szintén nagyon karizmatikus kisugárzása van. Szívesen osztják meg egymással a rivaldafényt. 10 éves korukban kezdtek zenélni tanulni és az adottságaikon dolgozni. Csak 2 évvel később – 2001-ben –, egy fellépésen a szülővárosukban, Magdeburgban, találkoztak a basszista Georggal (18) és a dobos Gustavval (16). Megalakították a Tokio Hotelt, és elkezdtek dolgozni a dalokon. Gustav, aki 6 éves kora óta dobol, az előző zenekarából hozott tapasztalatokkal is megkönnyítette a munkálatokat. A megalakulást követően fél éven belül a Tokio Hotel elkezdett Magdeburg környéki klubokban koncerteket adni. „Szinte minden hétvégén színpadon álltunk, rengeteget játszottunk és ezzel megszereztük első tapasztalatainkat mint együttes.” , mesél Bill a közös kezdetekről. A közönség el volt bűvölve a showjuktól és a szokatlan kisugárzástól, amit mindenki azonnal vonzónak talált. Nem tartott sokáig, míg a zeneipar is felfedeztem a zenekart. A Tokio Hotel egy évvel ezelőtt kezdett a hamburgi producer- és szövegírócsapattal dolgozni, név szerint: Peter Hoffmannal, Pat Benzerrel, Dave Rothszal és David Josttal. „Nem is akartuk elhinni, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik. Úgy értem, Magdeburg egy kis város, ott ez, egy ilyen lehetőség nagyon messzinek tűnik. Tényleg jól éreztük magunkat a stúdióban. Ahogy túl voltunk az első izgatottságon, mindent ebbe fektettünk, keményen dolgoztunk. Minden szabad percünkben a stúdióban voltunk, az egész nyári szünetünket a csapattal töltöttük. Ezalatt nagyon sokat tanultunk, együttesként és barátokként is közelebb kerültünk egymáshoz.” Az együttes pontos felépítése és a zenei hangzás fokozása volt mindenki számára előtérben. „Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Az ötleteket meghallgatjuk, továbbvisszük és javítgatjuk. A tapasztalat, meg hogy profikkal vagyunk a stúdióban, motivál minket. Mindenki a legjobbat akarja adni, minden dalnak tökéletesnek kell lennie, hogy az örömöt, amit a stúdióban éreztünk, a színpadon is át tudjuk adni.” A széles dalpaletta a megmozgató számoktól, mint például a „Schrei!”-tól kezdve, ami a szabadulási vágyról szól, egészen a balladákig, akár a „Rette mich” terjed, egy dalig ami a tehetetlenségről és a bátroságról, ezt bevallani, szól. „Énekesként pontosan érzem a fejlődést. Minden dallal, amit felveszünk, egy lépéssel közelebb érzem magam a teljes megmutatkozáshoz. Hogy a „Durch den Monsun”-nál, ami az egyik kedvencem, vagy a „Lass uns hier raus”-nál, az érzés leírhatatlan.” Maguk jelölték ki a célt: a dalaikban történeteket akarnak elmondani, fájdalomról, dühről, elkeseredettségről, de reményről is énekelni. A Tokio Hotel olyan gondolatokra akar rámutatni, amik közel vannak az igazi élethez. „Persze, volt már, hogy megkérdezték: hogy tud egy 15éves a másodperc megéléséről* énekelni, mikor még semmit nem élt át? Erre azt szoktam válaszolni, egyértelmű, hogy éltem már át valamit, és én, mi, a mai fiatalság igenis komolyan veszi a világot, amiben él. Tehát ezt ki is tudom fejezni, és énekelhetek olyan dalokat, amik talán meglepően felnőttesen hangzanak.”

 *egyik daluk címe „Leb die Sekunde”, azaz Élj a másodpercnek.

Teljes fordítás: Laguna